Három órányi alvás után fél 5-kor keltünk, hogy a szombati napkelte fotózáson ott lehessünk. Ahogyan a szervezőktől hallottam, tavaly senki nem kelt fel, így idén sem számítottak túl sok résztvevőre. Tévedtek. A találkozó helyszínétől, Eresztvénytől végeláthatatlan autósor kígyózott a szerpentinen, majd erőltetett menetben Szilváskőre, hogy a szűkös lehetőségekhez mérten jó helyről tudjunk fotózni. A csúcsra érve hamar szembesültünk vele, hogy a talpalatnyi helyen széles terpeszben (állványokkal és vállakkal kiegészítve) bevették magukat sebesen néhányan. Arra azonnal rájöttem, hogy semmi kedvem küzdeni, hogy beverekedjem magam közéjük és lőhessek egy ugyanolyan képet. Úgy gondoltam, ha fotó nem is lesz belőle az élmény örökre az enyém (miénk) marad. Persze, a kíváncsiságom ezúttal is hajtott, és nem túlságosan messze a tömegtől sikerül egy szerintem sokkal izgalmasabb helyet találnom. A nap ugyan nem tudta áttörni a ködöt így az a fotó nem készült el, de nagyon szép helyen jártunk. Lefelé menvén eldöntöttük, hogy innen kezdve nem tartunk a vezetett túrákkal, hanem magunk nézzük meg mindazt, amiért jöttünk. Az erdő és a lassan felszálló köd misztikussá varázsolta az erdőt.
A második a kedvencem! Nem jó ott fotózni, ahol sokan vannak, legalábbis természetet. :) Én pont a magányt szeretem benne. Szépek lettek!
VálaszTörlésKöszönöm Katalin! :)
TörlésÍrtam egy hosszabb bejegyzést, méltatva a túrát, a hölgyeket, dicsérve kiváltképp az első és harmadik képet. Ám az eltűnt. :( Számomra ezek hozzák leginkább az ott átélteket. Örültem, hogy láthattam őket, várom a folytatást.
VálaszTörlésKöszi, örülök, hogy benéztél és másodszor is neki kezdtél :)
Törlés